HUSZONNYOLC

Iella felhúzta a térdét, átölelte a kezével, és sóhajtott egyet. Diric elbűvölőnek tartaná ezt a helyet. A halovány hold zöldes fénnyel sütött be a csillagfénytől világos szobába. Egyszerűsége ellenére is melegebbé varázsolta a szobát, noha az nélkülözött minden kényelmet.

Emberi kényelmet, helyesbítette magát. Egy vratix számára ez maga a luxus.

A vratix, akinél Iella és az Ashern lázadók menedéket találtak, a Thyferra felszínén elszórtan élő arató törzsek egyikének tagja volt. Az épület tapasztott sár és nyál keverékéből épült, amit a vratixok ágakkal és indákkal erősítettek meg. Mivel nem voltak olyan erősek, mint egy ferrobetonból készült épület, folytonos karbantartás mellett is legfeljebb öt évet, ha kibírtak.

A múltban, mielőtt a vratixok civilizálódtak volna, ez a lakásforma megfelelt a folytonos vándorló életmódnak. A vratixok maguk állították elő a nyálat is, a sarat is. Ma már háziasított állatokat tartottak, például knytixeket, akik előállították nekik a vályogot. A knytix hasonlított a vratixra, de kisebb, tömzsibb és kevésbé szemrevaló volt. Eleinte háziállatként tartották, majd munkaállatként, de helyenként előfordult, hogy meg is ették. Amikor Iella elmondta nekik, hogy ő soha nem volna képes megenni egy háziállatot, elmondták neki, hogy a knytixek ajánlják fel magukat e célra, jelezvén, mennyire becsülik a családot, amely befogadta őket. Ez valamelyest érthetőbbé tette a dolgot, de Iella akkor sem tudta elképzelni, hogy megegye azt az állatot, akit azelőtt Snoopynak, vagy valamilyen vratix néven becézgetett.

Noha a knytixevés egy barbár társadalom jellemvonásának tűnhet, a vratixok esetében erről szó sem volt. A vratix falu számos, a gloanfa közepéig is felnyúló toronyból állt. Koncentrikusan elhelyezett teraszaikkal, a bejárat körüli falaikkal leginkább egy lépcsős piramisra emlékeztettek, bár a kúpos forma sokkal elegánsabbnak tűnt. Ívelt hidak kötötték össze a tornyokat, ezek azonban többnyire rejtve maradtak a fák lombozata között.

A vratix művészet nem merült ki az építészetben. A falu fölé emelt kupola olyan zöld volt, mintha egy vratix művész megrágcsálta volna a környező fák leveleit, s olyan vékonyra lapította volna, hogy még át tudjon sütni rajta a nap. Finom munkának tűnt, de arra alkalmas volt, hogy az esőt távol tartsa és kibírjon más időjárási viszontagságokat is.

A fák ágai és levelei rendkívül bonyolult, de a szemnek kellemes, kaotikus mintázatot hoztak létre, de Iella tudta, hogy nem ez volt az elsődleges céljuk. Mivel a hangnak és a fénynek időbe telik, mire elérik a fület, a szemet, a vratixok ezeket másodlagos érzékeknek tartották. Amit valaki hallott vagy látott, az már múlt, viszont amit megérintett, az közvetlen, tehát a valós idővel kapcsolatos.

Iella kinyújtotta a kezét, és megérintette a körkörös kupola belső felületét. Tapintása nyomán egyszerre többféle textúrát érzékelt, némelyik lágy volt, némelyik sima, mások durvának, éleseknek tűntek. Mindezt egy szimfónia hangjaihoz tudta hasonlítani, mindamellett megválasztva az érintés helyét és irányát, változtatni tudta az érzetek sorrendjét és milyenségét. Ha félek, a lágy megnyugtat, ha pedig csapongok, a durva óvatosságra int.

Hasonlóképpen a textúrák teljes sora vonult fel a szobája falán is. A fal egyenetlenségei a tenger hullámzását idézték. Spirálba sorakoztak, majd lágy fodrokká szelídültek, mintegy felkínálva a teljes nyugalmat. Az emelvény, amin aludt, megemelt peremével kráterre emlékeztetett, de a perem annyira lágy vonalú volt, hogy szinte síkosnak érezte. A padlóban az ajtó közelében apró dudorok figyelmeztettek a lehetséges kinti veszélyre.

- Mindenre gondolnak.

- Nem egészen.

Egy kar nyúlt ki és ragadta meg az ajtókeretet a padló közelében, majd az inak és izmok megfeszültek, hogy Elscol a látómezőbe vonszolhassa magát.

- A vratixok igazán kedvesek voltak, hogy kapaszkodókat készítettek a mászáshoz, de én a kötéllétrát többre értékeltem volna.

Iella felnevetett, majd megragadta a kezet, és besegítette a kistermetű nőt a helyiségbe. A vratixok hátsó lába rendkívül izmos, így nekik nem jelent problémát felugrani a nyílásig. A lépcső igénye sosem alakult ki bennük, ezért a vratix architektúra nélkülözte azt. Az embereket rendszerint nyilvános helyen látták vendégül, de az Ashern ügynökök hollétének publikálása nem volna helyes, ezért hát ilyen szűk odúkban szállásolták el őket.

- Sixtus nincs veled?

- Nincs. Kint van az esőerdőben. - Elscol megborzongott, és megigazította a kábítót a derekán. - Már régóta ismerem, megszoktam, hogy leszakad. Azt hiszem, a birodalmiak valami ronda dolgot műveltek vele meg az embereivel, amikor speciális ügynöknek képezték ki, s néha meg kell küzdenie a démonjaival.

- A CorSecnél senki nem volt hozzá hasonló, de megértem, ha valaki félre akar vonulni. Mi történt? Változott a terv?

Elscol megrázta a fejét.

- Nem. Sötétedés után elmegyünk innen, ahogy terveztük, a következő rejtekhelyre. De jót tesz a vratix morálnak, ha itt időzünk egy kicsit. Nem igazán tudom, mire képes egy vratix a csatában, de szívből harcolnak.

- Úgy érted, a pulmonáris boltozatukból.

- Nem ugyanaz?

- Nem igazán - rázta a fejét Iella.

Elscol elmosolyodott, és lekuporodott Iella ágya mellé.

- Nos, nem számít. Elég vratixot tudunk felszerelni vibroszablyával, elektromos pikával és kábítóval ahhoz, hogy legyőzzék Xucphra City valamennyi lakóját. Az Ashernek szerint néhány kiképzőjük felveheti a versenyt a mieinkkel. Mi is itt vagyunk, ők pedig toboroznak még több önkéntest. Sixtus meghatározta a tréning szintjét, és úgy tűnik, néhány hónapon belül ütőképes csapatunk lesz.

- Én nyugodtabb volnék, ha látnám őket harc közben is.

Elscol bólintott.

- Én is. Abból, amit Sixtus mondott, viszont azt vettem ki, hogy mivel a vratixok olyan nagy szerepet játszanak a bactatermelésben, a részükről igen nagy döntés, ha harcosnak állnak és vállalják a sebesülést. Az Ashernek, mint tudod, megerősítették mellső karmaikat és feketére festették. Előbbit azért, hogy jobban tudjanak harcolni, utóbbit az álcázás kedvéért.

- Az erőszak-ellenességük megmagyarázza, miért nem keltek fel és mészárolták le az összes embert ezen a bolygón. - Iella sóhajtott. - Az egészben az a legrosszabb, hogy a harc eszközéhez kell folyamodniuk szabadságuk kivívásáért, amit nem is lett volna szabad elveszíteniük. Remélem, lesz annyi időnk, hogy segíthessünk nekik! Mi a véleményed, mennyi időnk van még Isard támadásáig?

- Jó kérdés. Ami engem illet, én megtettem volna még azelőtt, hogy megleptük Dlarit tábornokot. De ő boldoggá akarja tenni a népet. Ha Xucphra emberei fehér páncélokat látnak ezen a világon, azt fogják hinni, már nem sok jóra számíthatnak Isardtól, és akkor sok bajt okozhatnak neki. - Elscol nekivetette a hátát a falnak. - Persze Isardnak nemcsak mi jelentünk problémát. Éppen ezt akartam elmondani. Hírek jöttek a frontról.

- Igen?

- Ja. És jó hírek is.

Iella leült a kerek szoba padlójára, és keresztbe tette a lábát. Hátraforgatta az övén a kábítót, hogy kényelmesebben ülhessen, és Elscolra mosolygott.

- Mit hallottál?

- A Corrupter megsemmisült.

- Mi? Hogyan? - esett le Iella álla.

- Isard tőrbe akarta csalni Wedge-et meg a többieket. Csakhogy Wedge meglepetést készített nekik. Torpedózsúrt adott nekik, és az megfeküdte a Corrupter gyomrát. Az osztag veszteségeiről nem tudok... legalábbis a jelentősekről. A Xucphra-csapatoktól érkezett hírek szerint ez a birodalmiak menete volt.

- De ha azt mondják, hogy megsemmisült a Corrupter, akkor az mégiscsak problémát jelent Isardnak. - Összecsapta a kezét. - Akkor ez talán mégsem lesz öngyilkos küldetés.

Elscol közelebb hajolt Iellához.

- Még messze vagyunk attól, hogy kiszálljunk, Iella, de ha lelőnek, attól még nem kerülsz közelebb a férjedhez.

- Micsoda? - Iella megpróbálta palástolni a meglepetését, mert amikor meghallotta Iella szavait, rájött, hogy ő is pontosan ilyen fényben látja a dolgokat. - Én soha...

Elscol előrehajolt, és könyökét a térdére támasztotta.

- Hé, úgy nézek én ki, mint egy Xucphra-hivatalnok, aki mindent elhisz, amit mondanak neki? Nem, én is ott voltam, ahol te. Én is elveszítettem a férjemet a Cilparon, és én is azt kívántam, bárcsak vele haltam volna. Attól fogva vadásztam a birodalmiakra, és élt bennem a gondolat, hogy ha meghalok, találkozom a férjemmel. Wedge ezt észrevette, és látta, hogy nő bennem az önmegsemmisítés igénye. Amikor kirúgott a Zsiványkommandóból, nos, akkor ébredtem fel és azóta látom másként a dolgokat.

Iella felemelte a fejét.

- Azt akarod mondani, hogy nincs élet a halál után?

- Azt akarom mondani, hogy nem számít. - Elscol a mennyezet felé nyújtotta a kezét. - Egyrészt, ha nincs halál utáni élet, akkor folyton arra kell emlékezned, amit életedben elkövettél. Másrészt, ha van, akkor meg tudod osztani a tapasztalataidat azokkal, akik előtted haltak meg. Akárhogy is van, addig élj, ameddig csak lehet, és tégy meg mindent, amit csak tudsz! Én úgy döntöttem, hogy nem akarok ismert személy lenni sem itt, sem a halál után, nehogy hiányozzak valakinek. És azt hiszem, ezzel te is így vagy.

Iella elgondolkodott.

- Igazad van, de a fájdalom néha... - Kezét a mellére szorította. - Néha annyira fáj az élet.

- Butaság. - Elscol barna szeme megvillant. - A fájdalom az egyetlen módja annak, hogy tudd: életben vagy.

- Mi?

- Ha a halál utáni életet olyan különösnek, csodásnak és boldognak tartod, márpedig kevés elmélet szól másként, akkor abból az következik, hogy ha fájdalmad van, akkor élsz. Ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad, ne add meg magad neki, akkor életben is maradsz! - Elscol összekulcsolta a kezét, és a padlóra meredt. - Az év bizonyos időszakaiban rám is rám tör a fájdalom, de nem hagyom, hogy legyűrjön.

- Én sem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam.

- Nem, azt látom. Iella, te erős vagy, igazán erős. - Elscol kényszeredetten vigyorgott. - Csakhogy amikor a dolgok rosszul mennek és a stressz megszűnik, a fájdalom azután kezdődik. Akkor kell megküzdeni vele, amikor már mindennek vége.

Iella lassan bólintott. Elscolnak tökéletesen igaza van. Amikor bevetésen vesz részt, a stressz minden mást háttérbe szorít. Amikor vége a stressznek, és megpróbálja visszanyerni kellemes közérzetét, ellenállhatatlanul eszébe jut a Dirickel eltöltött idő. Az örömet felváltja a melankólia, azután mindez bánatba és fájdalomba vált. Már elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor azt mondom, inkább megadom magam a fájdalomnak, mint tovább harcoljak a birodalmiak ellen.

Rájött, hogy azelőtt sosem volt ilyen problémája, mert bár Diric a Birodalom foglya volt, megmaradt a remény, hogy egyszer kiszabadul, és akkor élhetik tovább együtt a világukat. A remény felvértezte a kétségbeesés, a fájdalom és a veszteségérzés ellen. Most mások a körülmények, de én is megváltoztam. Életben maradok, és küzdeni fogok a fájdalom ellen.

Elscol felé fordult, hogy mindezt elmondja neki is, de abban a pillanatban fülsiketítő zúgás remegtette meg a kerek szoba levegőjét. Ezt nem lehet összetéveszteni semmivel - ez TIE-vadász! A bejárathoz vetődött, és hason fekve kilesett a vratix falura. A többi lakótorony nem látszott a lombozatfélhomályában mindaddig, amíg zöld lézersugarak lángra nem lobbantották a környező fákat. Lángoló gallyak zuhantak a házakra, a földre.

Elscol melléje vetődött, kezében kábító. A TIE-gépek újabb rohamra indultak. A fák úgy hasadtak ketté, mintha villám csapott volna beléjük. A törzsük szétrobbant, szilánkesőt zúdítva az erdőre. A földön sebesült vratixok és knytixek fetrengtek, sebeikből fekete vér szivárgott. Másutt a fák hatalmas porfelhőt kavarva rázuhantak a lakótornyokra.

- A szithségit! - Elscol öklével a padlóra csapott. - Semmink nincs, amivel megállíthatnánk őket. Puszta kedvtelésből lemészárolják a vratixokat.

- A vratixoknak ez nem éppen a kedvükre való.

Iella elnézte a röpködő vratixokat. Az egész olyan valószerűtlen látvány volt: szegény párák felugráltak a környező fák ágaira, hogy elmenekülhessenek. Ha nem ismerte volna a vratixok ügyességét, azt hihette volna, hogy koréliai zabálóbogarakat lát, amik éppen felfalni készülnek az erdőt. Egy csoportban maradtak, és ügyesen kerülgették a lézersugarakat. Akinek nem sikerült, az vagy szétrobbant, vagy halálában testrészeit szanaszét szórta.

A jelenet legszürreálisabb eleme a csend volt: az áldozatok nem kiáltoztak. A vratixok repülés közben nem tudtak hangot kiadni. Egymásba kapaszkodtak, igyekeztek együtt maradni: szemmel láthatóan egymás tapintásából merítettek erőt. De éppen ez fogja megölni őket. Együtt sokkal sebezhetőbbek, mintha szanaszét futnának.

- Elscol, tennünk kell valamit!

- De mit? Egy kábítóval nem lehet leszedni egy vadászgépet, még ha nincs is pajzsa. - Köhögött, mert a szél az arcába fújta a füstöt. - Az egyetlen dolog, amit megtehetünk, hogy eltűnünk innen.

- Helyes. - Iella kilesett az ajtón, készen arra, hogy visszahúzódjon, de amint elült az utolsó TIE dübörgése, nem követte másik. Helyette a falu végén kábítók vijjogása kezdődött. Arrafelé pillantott, és alakokat látott szaladgálni a kiégett házak között. - Rohamosztagosok.

Elscol felnevetett, és ellenőrizte a fegyvere telepét.

- Nem egészen. Nézd meg, hogyan viselik a páncéljukat. A legtöbbjüknek túl nagy. Ezek a Honi Véderő katonái. Az akcióban vesznek részt.

- Biztos vagy benne?

- Azt hiszed, az igazi rohamosztagosok lerohannának egy dzsungelfalut fehér páncélban?

Iella elbizonytalanodott.

- De az Endoron, az erdőben... a jelentések szerint...

- Bízz bennem, Iella, tanultak abból a hibából! Miután elverte őket egy vuki meg néhány száz ewok, megfontolták a reformot. - Elscol kidugta a lábát a nyíláson, és kiugrott. - Gyere!

Iella követte, és a háromméteres magasságból épen földet ért. Gyorsan Elscol mellé ugrott a tetőt szegélyező fal pereméhez. Amint Elscol átvetette a lábát a falon, Iella felemelte a fegyverét, hogy fedezze, ha kell. Elscol megveregette a vállát.

- Tedd el későbbre! Innen úgysem találod el őket. Túl messze vannak.

Iella lenézett, és gúnyosan behunyta az egyik szemét.

- Lehet, hogy neked messze van. - Felemelte a fejét, és megpillantott három rohamosztagost. Megcélozta a középsőt, lőtt, majd gyorsan leszedte a másik kettőt is. Az első lövedék a bal mellpáncélt érte, ott megpattant és keresztülfúrta a katona torkát. A második a sisak szemnyílásába fúródott, és szabályosan fejtetőre állította a katonát, akkorát lökött rajta. A harmadik lövedék elzúgott a katona feje felett, de csak azért, mert az első áldozat estében meglökte.

Elscol csodálkozón pillantott Iellára. - Fejlövés, ilyen távolból?

Iella vállat vont, és szemügyre vette maga mögött a terepet.

- Magasra kell célozni.

Átlépett a falon, leugrott a következő szintre, és guggolva maradt a fal tövében. Elscol mellette ért földet. Néhány vörös színű lövedék csapódott be mellettük, de messze ahhoz, hogy eltalálja őket. - Nem tudják, hogy hol vagyunk, vagy hogy honnan jöttek az előbbi lövések.

- És mert nem vratixok, nem tudnak felugrani ide, hogy megtaláljanak - Elscol elvigyorodott, és a fal pereméhez kúszott. - Innen már én is tudok célozni.

Iella óvatosan közelebb kúszott, s közben lehúzta a fejét, amikor egy vratix elugrott mellette. A terasz pereme fölött látta, hogy a rohamosztagosok végigjárják a falut, és belőnek minden földszinti nyíláson. A belül felvillanó vörös fény olykor megvilágította a bent lévő vratixok sziluettjét. A legtöbb esetben a kábítók tüze lángra is lobbantotta a legalsó szintet. Ezek nem keresnek senkit, ez egy sima rajtaütés. Lerombolják a falut.

A düh elnyomta az óvatosságot, és Iella felállva tüzelni kezdett. Elscol csatlakozott hozzá. A rohamosztagosok menedéket keresve szétszóródtak. Iella és Elscol egymásra pillantottak. Mindketten tudták, hogy a rohamosztagosok - az igazi rohamosztagosok - sosem keresnek fedezéket a kábító tüze elől. Néhányan csendben hevertek a földön, mások a fájdalomtól fetrengtek. Iella megpróbált közönyös maradni irántuk, de a segélykiáltásuk jó szövetséget ígért. Ha a sebesült megfertőzi a többieket az élni akarásával, akkor nyert ügyem van. Másrészt azzal is tisztában volt, hogy csak a rohamosztagosokkal juthat ki innen.

Iella lehúzta a fejét, mert szórványos tűz sorozta meg a párkányt. Gyorsan telepet cserélt a fegyverében, és a falhoz lapult. A fal sima volt, és Iella hirtelen nagy nyugalmat érzett.

- Magukra vontuk a figyelmüket, így a vratixok el tudnak menekülni.

Elscol is lebukott a fal védelmébe.

- Az eszedbe jutott már, hogy csak idő kérdése, hogy eszükbe jusson visszahívni a vadászgépeket?

Iella továbbkúszott a fal mentén és bólintott.

- Akkor azt hiszem, a legjobb, ha gyorsan végzünk velük.

Elscol felvonta a szemöldökét.

- Azt hittem, nincs gyomrod az ilyen munkához. Örülök, hogy tévedtem.

Iella felemelkedett, és gyorsan leadott két lövést, mielőtt a katonák viszonozni tudták volna. Azután gyorsan visszahúzta a fejét, meg sem nézte, talált-e, annyira meglepte, amit látott.

- Rossz hírem van. Egy egész osztag közeledik felénk.

Elscol megrázkódott, mintha így akarná lerázni magáról a hírt, amit társa közölt vele. Megvizsgálta az energiatelepét és elmosolyodott. A falut megszállta a csend.

- Vagy megadjuk magunkat, vagy átvágunk rajtuk.

- A megadás bennem fel sem merült.

- Bennem sem. - Elscol eligazította barna hajfürtjeit a bal füle mögött. - Háromra leugrunk a párkányról, rájuk lövünk, megint lejjebb ugrunk, megint lövünk!

- Frontálisan támadunk? - Iella megrázta a fejét. - Lehet, hogy már meghaltam, csak nem tudok róla, de hülye azért nem vagyok.

- Meg vannak rettenve. Feléjük rohanva fedezéket keresünk. És közel engedjük őket. A CorSecnél megtanultad ezt a harcmodort, tehát alkalmazni is tudod.

Iella elgondolkodott egy másodpercig. Az épület alapzatától az erdőig huszonöt méter a távolság, de törmelék nehezíti az utat. Ha vadul lövöldözünk, hogy a földre kényszerítsük őket, akkor meg lehet csinálni.

- Benne vagyok.

- Kezdjük! - Elscol felguggolt. - Egy, kettő, három!

Bal kézzel a terasz peremébe kapaszkodott, és leugrott a nyolc láb magasságból. Talajt érve a földre hempergett, majd a peremhez kúszott. Szinte egyszerre bukfencezett Iellával, aki egy pillanatot sem késlekedett. Jobb kezével tompította az ütközést, majd előkapta a kábítót, és megszórta a huszonöt méternyire kuporgó rohamosztagosokat. Vaktában leadott lövései senkit nem sebesítettek meg, a katonák mégis úgy lapultak a földre, mintha legalábbis egy Halálcsillag támadott volna rájuk.

Elscol, miközben jobbra-balra oldalazva előreszaladt, azt várta, hogy felbukkanjon egy-egy célpont, hogy belelőhessen a fejébe vagy a hasába. A haslövés jobb, mert akkor sikít. Ettől függetlenül is számított rá, hogy a katonák sikoltozni fognak - félelmükben. De mert nem tették, ő maga kezdett sikoltozni abban a reményben, hogy ezzel megijeszti őket.

Az egyik rohamosztagos egyszer csak felállt. Iella előkapta a fegyverét, de mielőtt még meghúzhatta volna a ravaszt, a katona rálőtt. Látta a három halálos sugarat maga felé szökkenni, és egyáltalán nem csodálkozott, hogy nem találta el. Érezte a rántást a bal csípőjén. Megfordult vele a világ, arccal a törmelékhalmazra zuhant egy gloanfa tövében. Kiköpte a port, és éppen csodálkozni akart, hogy mi történhetett vele, amikor megérezte a fájdalmat.

Iella a földre vetette magát, és megnézte a derekát. A fekete szélű tépett sebből vér szivárgott. Az ajkába harapott, nehogy sikoltson, és lecsatolta az övet a derekáról. A sebre nyomta, és szorosan összecsatolta. Mindeközben küzdött, nehogy a sötétség elborítsa a látását.

Nem vette észre, hogy elájult volna, de amikor felpillantott, egy rohamosztagos arcát pillantotta meg maga felett. A katona mondott valamit, de nem értette a szavát. Csak annyit látott belőle, hogy a páncél túl nagy volt neki, a mellpáncél rálógott a hasára, a sisak a vállán nyugodott.

A katona intett a fegyverével, de Iella nem tudta, mit akar vele közölni. Szólni próbált, de egy zúgó hang elnyomta a szavait. Szögletes árnyék vetődött rá, és Iella hallotta a csörömpölést, amint a katona lehajolt hozzá. Oldalt fordult, a lába megrogyott, és Iella látta, hogy a páncélja hátát kettérepesztette egy találat.

Mögötte egy vratix harcos állt, a fegyverét még mindig előreszegezve tartotta. Fejével bólintott, majd izmos hátsó lába megfeszült és egy szempillantás alatt eltűnt. Ha a katona teteme nem hevert volna a lábánál, Iella azt hiszi, csak látomása volt.

A katonára pillantva leesett az álla. Ezek a karmok olyan könnyedén szakították szét a páncélt, ahogyan a wampa tépi fel a tauntaun hasát. Nincs annyi bacta ezen a bolygón, ami begyógyítaná ezt a sebet. Nekidőlt a gloanfa törzsének, és valahogy kényelmesnek találta. A távolból sikoltozást hallott meg valamilyen ropogó hangot, amit egyáltalán nem volt kedve azonosítani. - Iella!

Felpillantott.

- Sixtus! Megtaláltad Elscolt?

A nagydarab férfi bólintott, majd lehajolt, és felemelte. - Kificamodott a bokája, nem tud mozogni. Te hogy vagy?

- Fáj, de életben maradok.

- Jó. Akkor tűnjünk el innen!

Iella megpróbált a katonák felé mutatni.

- De jönnek a rohamosztagosok. Még egy osztag közeledik.

Sixtus a fejét rázta.

- A fekete karmúak mind elintézték. Nem ellensúlyozza a vratixok veszteségeit, de a Xucphrákat biztosan elijeszti. Ha holtan látják az embereiket, nyugtalan lesz az álmuk.

Iella összerándult a fájdalomtól.

- Várj!

- Nem lehet. A közelben van az Ashernnek egy tábora, ott van egy rögtönzött bactatank.

- Nem, nem azért. - Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya. - Vidd őket messzire. Tüntesd el a katonákat! Ha nem tudnak róluk, az rosszabb, mintha tudnak. Fogd a tetemeket, és rejtsd el! Ne tudja meg Isard, mekkora kárt okozott nekünk!

- Ez érdekes - mosolygott Sixtus. - Micsoda?

- A te ajkad mozog, mégis Elscol szavait hallom. - Átlépett egy letört gtoanágat, és folytatta az útját a dzsungelbeli ösvényen. - Sosem hittem volna, hogy ilyesmi az eszedbe jut.

- Egyet tudok, Sixtus: a sok hulla nem győzelmet jelent, csak azt, hogy sok ember meghalt. - Iella visszafordította fejét a falu felé. - Sokan meghaltak ott, de az ellenség nem tudja meg az igazat, hogy legyen min gondolkodnia. És ha emiatt döntenek úgy, hogy nem harcolnak, akkor nyertünk.